Trianon "hozadéka"

1. térkép. A Monarchia és felbomlása (1910-1920)

A nemzetek szállásterületének és a területigazgatási egységeknek (államoknak) határai sohasem estek egybe Európában.

Európa nyugati felén a 19. században az ipari-technikai forradalom és a modern területigazgatási technika, a közkultúra szintjének emelkedése megkívánta az egységes érintkezési nyelvi eszköz kialakítását és ugyanakkor az állampolgári közösséget összeköto identitási szálak, azaz az állampolgári tudat erosítését. Nyugat-Európában érvényesült e modern államnemzeti elv, amely az államnyelv ismeretét megkövetelve, mindenekelott az állami közoktatás eszközével, az állam területén a kisebbségi nyelvi kultúrákat visszaszorította. A nyugat-európai társadalmakban az állampolgári identitás gyozött a polgárok más identitása (etnikai, vallási) felett, amely egyeduralmat majd csak a század végén a szocialisták igyekeztek megdönteni: a szociális identitást helyezve mindenek fölé. Angliában, Franciaországban, Németországban e modern közösségszervezo erô jegyében süllyedtek szubkultúrákká az államok területén élô kis nemzeti kultúrák (walesiek, bretonok, okcitánok, szorbok stb.). Sok millió európai polgárt zárva el a teljes köru anyanyelvi képzéstol, szorítva ezzel hátrányos helyzetbe (az „alsó szférákba”) a munkaeropiacon.

Európa keleti felén a nemzeti szállásterület és az igazgatási határok elválása a mai napig fennmaradt. Konfliktusok itt is keletkeztek, sôt fegyveres nemzeti háborúk (1848) is, de 1918-ig a Keleti-tengertol a Földközi-tengerig terjedo sávon a Habsburg-, az orosz és a török birodalom sajátos „egyensúlyt” alakított ki a területükön élô népek között. Ezek soketnikumú, sok század óta muködoképes államképzodmények voltak, amelyek területén az egyes nemzetek a 19. század elso felében létrehozták anyanyelvi kultúrájukat, értelmiségüket. A kulturális modernizáció elobb ment itt végbe, mint a technikai-gazdasági polgárosodás. A térség ipari-technikai modernizálódása a 19. század végén azután felgyorsult, ami megkövetelte a tömeges állami iskolarendszerek kialakítását, a modern ipari-technikai infrastruktúra (vasút, igazságszolgáltatás stb.) üzemeltetését. Minden egyes, már öntudatra ébredt kis nemzet a térségben azzal az igénnyel lépett fel, hogy anyanyelvükön teljes oktatási képzést kapjanak, és ezzel biztosítsák a szakemberképzést, a versenyképes munkaero létrejöttét. Ennek a követelménynek még az egyéni szabadságokra építkezo Habsburg Monarchia sem felelt meg. Nem adott a területén élo nemzeti kisebbségeknek kollektív nemzeti jogokat.

A soknemzetiségu állam elott a 20. század elso éveiben három út nyílott: 1. elnemzetleníti nyugat-európai (liberális) mintára a nemzeti kisebbségeket, tagadva a kollektív nemzetiségi jogokat; 2. területét szétszabdalják a kis nemzetek ún. nemzeti államokra; 3. föderációs államszervezetet hoznak létre.

Oroszország megkísérelte a nyugat-európai utat járni - sikertelenül. A Habsburg Monarchián belül a föderációs és az elnemzetleníto irányzatok harca döntetlenül végzodött. A tehetetlenség állapotában azután a Habsburg Monarchia által egybefogott területek igazgatási rendszereinek sorsát az európai nagyhatalmak katonai-stratégiai érdekei döntötték el. Ezt a döntést hozta meg az elso világháború.

A 20. század elején a gyorsan fejlodo Németország a 17-19. században kialakult világrend és érdekszférák újrafelosztását követelte, a háborút azonban látványosan elvesztette. A mellé felsorakozott Habsburg- és török birodalom sorsát is a gyoztes nyugat-európai nagyhatalmak döntötték el. A Keleti-tengertol a Földközi-tengerig terjedo térségben nyugat-európai típusú államrendszereket hoztak létre, és a területigazgatási alapelveket is a nyugat-európai államnemzeti elvek alapján húzták meg. (Vajon nem elgondolkoztató, hogy ma ezen a sávon, a Keleti-tengertol le az arab sivatagokig robbannak ki a legélesebb etnikai, nemzeti konfliktusok?)

A Habsburg Monarchián belül élô magyarság sorsát és a történeti magyar állam sorsát is a világháborút lezáró békék - azok között az ún. trianoni béke (1920. június 4.) - határozták meg.

A két nagy, soknemzetiségu birodalom helyén létrejött ún. nemzetállamok csak nevükben voltak nemzetállamok. A területükön élô nemzeti kisebbségek sorsával senki nem számolt. Lengyelországban élt ekkor, 1920 után 4 millió ukrán (egyes adatok szerint 6 millió), 2,1 milliónyi zsidóság (más statisztikák szerint 3,2 milliónyi), több mint 1 millió német, 1 millió belorusz. Csehszlovákiában 3,1 millió német, félmillió ukrán, 750 ezer magyar. Az új Romániában 1,5 millió magyar, 760 ezer német, 640 ezer rutén, mintegy félmillió zsidó és ugyanennyi orosz. Jugoszláviában félmillió német, 470 ezer magyar, hasonlóan albánok, románok, törökök. És mindemellett mindegyik államban százezres nagyságrendben egyéb nemzeti kisebbségek. Nem szólva a volt Törökország területérol, ott is különösen az arablakta vidékekrol, ahol az állami határokat soha nem ismero sivatagi népek között húztak „nyugat-európai szakértok” nyugati mintára ún. nemzetállami határokat.

Az 1919-20. évi békerendszer Európa keleti felén megpróbálta bevezetni a nyugat-európai államnemzeti elvre épülo területigazgatási rendszert. A magyarság - hasonlóan az ukránokhoz, a németekhez, a zsidókhoz, a beloruszokhoz - „a nemzeti vesztesek” közé került. (Ezt mutatja be az 1. számú térkép, rajta a nemzetek szállásterületének és az 1910., valamint az 1920. évi államterületek határai.)

2. térkép. Az elso határrevíziók kora (1938-1941)

A 1919-20. évi békerendszer gyengéi már az 1920-as években kiütköztek, s ezt még megalkotói is észrevették.

Az 1914 elotti kisebbségi konfliktusok 1920 után felerosödtek: hiszen majd’ minden nemzeti törekvés mögött állt most már - csak éppen a szomszédban - nemzetállam, eros sajtóval és értelmiséggel. És ezek a világba kürtölték a lengyelországi ukránirtásokat és etnikai polgárháborút, a németség keserveit az új Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában - részben Magyarországon -, a magyarok jogfosztását Romániában, Jugoszláviában. A megoldást minden sérelmezett fél elsosorban az állami határok újravonásában jelölte meg.

De hamarosan nyilvánvaló lett a békerendszer másik gyengesége: a térség szétszakítása több kis államnemzeti egységre, hozzájárult a régió népeinek szociális, anyagi hanyatlásához. A már akkor globalizálódó világgazdaság, az új tömegtermelés kora szabad munkaero-vándorlást, tágas munkaero- és fogyasztói piacot kívánt. Elonybe ekkor a nagy területi-igazgatási egységekben élô társadalmak kerültek. Közép-Kelet-Európában éppen ekkor indult ellenkezo irányú fejlodés. A kis nemzeti nyomorúságnak nemcsak nemzeti, de szociális deficitje is mutatkozott.

Az 1919-20. évi békerendszer elso korrekcióját - ugyanúgy, mint létrehozását - ismét nagyhatalmi politikai döntések váltották ki (1938-41). A Szovjetunió visszavette a nagy ukrán kisebbségu lengyel és a nagyon vegyes nemzetiségu romániai-moldáviai területeket, a Baltikumot. Németország egyszeruen felszámolta a csehek és lengyelek államiságát, így úgymond „igazságot osztva” az e területeken élô német kisebbségnek. A magyar állam kitolta határait északon a magyar többségu vidékek mellett ukrán és ruszin, délen pedig délszláv többségu vidékekre is, és megpróbálta a lehetetlent: Erdélyben a magyar többségu területek magához ragadását. (Ezt, az 1938-41. közötti határkiigazításokat ábrázolja a 2. számú térkép.) Ez a térkép mutatja be: lehetetlen a térségben az etnikai szállásterületek és az állami határok ideális egymáshoz igazítása, mivel a térség évszázadok során teljesen vegyes lakosú lett.

3. térkép. A párizsi békeszerzodés (1947)

A térség konfliktusai két világháború kirobbanásához szolgáltattak gyújtóanyagot.

A második világháború során ezt a tényt Európa politikai vezetoi részben tudomásul vették. Új megoldást véltek felfedezni: nem a határokat mozgatták, hanem kezdték „a konfliktusokat elsosorban kiváltó” nemzeti kisebbségeket kitelepíteni hazájukból. Mármint azokat, akik még egyáltalán életben maradtak, hiszen a lengyelországi nem lengyel kisebbség, az egész térség zsidósága milliós nagyságrendben esett áldozatul az etnikai, faji tisztogatásoknak.

A kitelepíto-elüldözo akciók eredménytelensége és embertelensége azonban hamarosan nyilvánvalóvá vált, a kitelepítéseket abba kellett hagyni. (Ezt a helyzetet mutatja be a 3. számú térkép, most már mutatva, hogy 1910-hez képest hogyan tuntek el a nemzeti kisebbségek. De jelezve, hogy még így is éppen elég „ellentétalapot” oriznek meg.)

A térség a szovjet megszállási zóna részévé vált. A szovjet által hirdetett proletár internacionalizmus ideológiája megpróbálta lehetoleg nem tudomásul venni a nemzeti identitást. A nyugat-európai - immár másfél százados - egyoldalú állampolgári (liberális) identitás mellé az új identitástípust, a politikai-ideológiai (kommunista) identitást emelte.

Ahogy lazult azonban a proletárdiktatúra ideológiai abroncsa, úgy jelentkezett az etnikai-nemzeti konfliktusok továbbélo-megújuló feszíto ereje. A nemzeti összetartozás-tudat erosítése szovjetellenes - demokratikus - hangsúlyt is kapott. A szovjet rendszer felbomlásának másnapján ismét elszabadultak az államok kisebbségei és többségei közötti harcok.

4. térkép. Az újabb békerevízió (1991-1992)

Az 1920-1990 közötti 70 esztendoben legalább két tény világossá vált.

Az egyik tény: a területigazgatási határok nem „isteni elrendeltetés”-bol keletkeznek, hanem hatalmi politika termékei. Az például, hogy a trianoni magyar államhatár mentén, északon akár Dél-Szlovákia vagy keleten a Partium, ugyanígy délen a Vajdaságban sok-sok száz határ menti magyar többségu település került Szlovákiához, Romániához, Szerbiához - az valóban nem „isteni elrendelés”, hanem hatalmi eroviszonyok kérdése. De az is világossá vált: sem a nyugati, sem a keleti nagyhatalmak, sem a térség államai (beleértve Lengyelországot is) soha nem fogják engedni a trianoni határok újabb revízióját.

A másik tény: lehetetlen a közép-kelet-európai térségben a területigazgatási határokat és a nemzeti szállásterületet egymáshoz igazítani.

Ezért is 1991-92-ben az 1919-20. évi békeszerzodéseknek csak részleges korrekciója következett be: szétesett (ahogy 1938-41 között is) Csehszlovákia és Jugoszlávia.

A magyar politikai elitnek egyszer majd válaszolnia kell arra a történeti kérdésre: vajon megfogalmazott-e világos politikai stratégiát nemzeti és politikai határok keltette konfliktusok feloldására. Mert ez volt a második világháború után az elso és egyetlen lehetoség. Vagy kísértett ismét a 20. századi politikánk egyik oly eros hagyománya: nagy szájjal itthon magyarkodunk, de a világpolitikai arénában szükséges lelemény és végrehajtási készség hiányában szenvedünk. Nem, nem a határok módosításának követelését fogja megkérdezni feltétlenül a történész, de azt mindenképpen: volt-e világos cselekvési program? És volt-e tisztázó vita, tárgyalás szomszédainkkal: nem látjuk értelmét a határok feszegetésének (és oszintén nem látjuk értelmét!), de igenis határozottan a kisebbségi autonómiák lehetoségét követeljük. (A 4. számú térkép tanulmányozása során máris felteszi a nem történész olvasó is e kérdéseket.)

*

Négy térkép. És hozzáfűzött megjegyzések. Valójában 1991-92-ben rajzoltuk és illesztettük oket egymás mellé. A História akkor megpróbált javaslatot tenni arra, hogyan csökkentsük Trianon örökségének kölcsönös terheit. Magyarokat, románokat, szlovákokat, szerbeket, horvátokat, németeket, ukránokat nyomasztó terheit. „A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma” címu História-füzetünk tézisei:

1. Közép-Kelet-Európában a területigazgatási rendszer és nemzeti szállásterület évezredes szétválását tudomásul kell venni. Sem a határigazítás, sem a tisztogatás-kitelepítés nem elfogadható, hanem kisebbségi kulturális alapon különbözo autonómiákat kell létrehoznunk. (A füzet, amely angolul, németül, románul, szlovákul is megjelent, egy nemzetközi kisebbségi Magatartáskódexet is tartalmazott, javaslatként. - Egyébként aktívan részt is vettünk a vajdasági autonómiatervezet elkészítésében.)

2. A kérdés ma már az, milyen Európát akarunk? Kívánjuk-e a kis nemzeti kultúrák megmaradását? Felül kell vizsgálni az államnemzeti elv egyoldalú alkalmazását a térségben. Ne lehessen az állam az elnemzetlenítés eszköze. Sem szomszédaink állama, sem a miénk. A jövo az identitáspluralizmusé legyen és ne az egyoldalú állampolgári identitásé. A nemzet és állam egységének nyugat-európai elvének állami eszközökkel való érvényesítése a kisebbségben élô nemzeti kultúrák eltunéséhez vezet.

3. Föderatív területigazgatási rendszerekre van szükségünk, bennük különbözo alapon szervezodo (szakmai, etnikai stb.) autonómiákkal...

Ez csak szakmai javaslat volt.

De legalább úgy érezhettük: mi nem mulasztottunk. Gyenge vigasz, lehet.

És a politikusok?... Kemény kérdés, lehet. De kérdés.