Magyarság és kereszténység a honfoglalás előtt Született 1931-ben Budapesten. 1955-ben muzeológus diplomát kapott a budapesti egyetemen néprajz-orientalisztika szakon. 1958-ban védte meg tibetisztikai tárgyú egyetemi doktori disszertációját. 1968-tól az MTA tudományos munkatársa a JATE Finnugor Tanszékén. 1971-es disszertációja az altaji nyelvrokonság kérdéseit vizsgálta. 1974-től a JATE egyetemi tanára. A bonni és a bécsi egyetem vendégprofesszora, a Magyar Őstörténeti Kutatócsoport vezetője, 1995 óta az MTA rendes tagja. 1990 és 1992 között a JATE rektora. 1985-ben Kőrösi Csoma-, 1992-ben Szent-Györgyi- és 1996-ban Humboldt-díjat kapott. Több mint 20 könyv és 250 tudományos cikk szerzője.

Szent István megkoronázása és az államalapítás közeledő ünnepségei különösen indokolják, hogy végig tekintsünk azon az úton, amely ehhez a kiemelkedően fontos eseményhez vezetett. Az utóbbi évek kutatásai lényegesen átrajzolták a magyarság vándorlásának térképét, új megvilágításba helyezték történelmünk korai szakaszait. E tanulmányban három kérdésre keresünk választ. Melyek voltak a korai magyar történelem főbb állomásai? Milyen lehetett a magyarság vallási illetve hitvilága a kereszténység felvétele előtt? Hogyan, mikor találkozott a magyarság a kereszténységgel? I. Ha igen röviden, tömören össze akarjuk foglalni az eseményeket, a következőket mondhatjuk: A magyarság kialakulásának hosszú útján jelentős állomás volt, amikor kivált a rokonnépek közül és lehúzódott a steppe szélére. Az Urál hegység déli lankáin lassan átalakultak kapcsolatai. Míg korábban a finnugor, majd az iráni népek játszottak jelentős szerepet történetükben, a Krisztus utáni 4-5. században török nyelvű népekkel kerültek kapcsolatba. Az ekkor már egyszerű földműveléssel és állattartással foglalkozó magyarság fokozatosan és lassan tért át a nomád életformára. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a magyarság egyes csoportjai csatlakoztak a steppe nomádjaihoz, de vereség esetén visszavonultak az erdő védelmében maradt testvéreikhez. Ha viszont győztesen, gazdagon érkeztek, a ligetes erdőben élő rokonaik is gazdagodtak. Ez a kettősség, amelyet egészen a honfoglalásig nyomon kísérhetünk, volt az egyik alapvető oka annak, hogy a magyarság nem szívódott fel a nomád török tengerben, meg tudta tartani nem csak nyelvét, de hagyományai, kultúrája egy jelentős részét is. Ugyanakkor fokozatosan alkalmazkodott az új viszonyokhoz, ami nem töréssel, hanem fejlődéssel járt. Az ogurok Az ötödik század második felében, nem sokkal Attila halála (453) és a hun birodalom felbomlása után, felgyorsultak az események. Alig telt el tíz év és a hatalmi vákuumba új népek törtek be. Ezeket a népeket összefoglalóan oguroknak nevezzük. Számos törzsük nevét jegyezték fel a bizánci és más források, ilyenek voltak a sarigurok, a kutrigurok, az utrigurok, a bulgárok valamint a tíz ogur szövetsége, az onogurok. Nyelvük török volt, s a török nyelvek egy igen jól elkülöníthető ágát képezték. Ebben a nyelvben például az ökör jelentésű szó ökür-nek hangzott, míg keletibb szomszédaik ezt öküz-nek ejtették. Ezt a török nyelvcsoportot ezért r-töröknek is szoktuk nevezni. Egyetlen ma élő rokonnyelvük a VolgaŞkanyarban beszélt csuvas. Ezért szokás csuvasos török nyelvként is emlegetni nyelvüket. Ezek az új népek, amelyek a hun maradványokra telepedtek rá, az Urál hegységtől és az Urál folyótól nyugatra, a Kaukázustól északra rendezkedtek be. A magyaroknak jó kapcsolatuk lehetett velük. 551-ben új események gyűrűztek végig az eurázsiai steppén. Belső-Ázsiában, a mai Mongólia területén, fellázadtak a türkök, akikről később az egész nagy népcsoportot elnevezték. Ők török nyelvet beszéltek, nyelvükben az ökör öküz-nek hangzott. Legyőzték korábbi uraikat, akiket a kínai forrásokban zsuanzsuanoknak, a tudományos irodalomban ázsiai avaroknak is neveznek. Ezeknek egy része is török nyelvet beszélt, s nagy csoportjaik rövid idő múlva nyugat felé menekültek. 555-ben már a Kaukázus környékén említik őket, s átmenetileg legyőzik a Kelet-Európában egy évszázada berendezkedett népeket. 562-ben a frankok ellen harcolnak, 568-ban pedig teljesen elfoglalják a Kárpát-medencét, és ott új birodalmat alkotnak. Nevüket avarként is említik a források. Az avar vándorlással szinte egy időben jelenik meg egy nép a Kaukázustól északra. 540 és 555 között itt említik először a források a kazárokat. Az avarok nyomában megérkeznek a belső-ázsiai türkök is, akiknek követe 568-ban a bizánci uralkodótól szökött avar rabszolgáik kiadatását is kéri. Egy rövid időre Kelet-Európa a keleti türkök uralma alá kerül, legalábbis ők nevezik ki a helyi vezetőket. A hatalmat csak az avarokkal kell megosztaniuk, akik a Kárpát-medencéből egészen a Dnyeper-Don közéig adóztatnak. A 7. század elején újra változik a kép. A Bizáncban nevelkedett és ott megkeresztelkedett bulgár herceg, Kuvrat, fellázad az avarok ellen, a bizánci uralkodó segítségével lerázza az avar igát, s új országot alapít a Bug-Dnyeper-Don folyók között. Kuvrat ősei a Kubán felől vonultak a Dnyeper vidékére. Ez azért fontos számunkra, mert a helyükre költöztek a magyarok, akik ettől kezdve a Kubán és a Terek folyó vidékén élnek. Kapcsolataik a kazárokkal ettől kezdve jelentősek, de szomszédaik között fontos szerepet játszottak az alánok is. A 7. század közepén a kazárok, akik a Kaukázus északi részén éltek, megerősödnek, s valószínűleg szövetségben a magyarokkal, legyőzik a keresztény Kuvrat birodalmát, amit ekkor már fiai kormányoznak. A bulgár nép szétszóródik. 670 után egyes csoportjaik a Duna alsó folyásához vonulnak és megalapítják a Dunai Bulgár birodalmat. Más csoportjaik bevonulnak a Kárpát-medencébe, csatlakoznak az avarokhoz. Ez a bevándorlás okozza az avarok régészeti kultúrájában azt a jelentős változást, amelyet László Gyula a magyarok első honfoglalásának gondolt. Erről nem lehet szó, hiszen itt nem magyar, hanem török népek érkeztek, közöttük onogurok is, s honfoglalásról sem lehet szó, hiszen az avar hatalom, rövid megingás után újra helyreállt. A Dnyeper-vidéki Bulgária bukása fontos esemény volt a magyarság életében. A magyarok, kazár parancsra vagy önszántukból nem tudjuk, de elfoglalták a bulgárok elhagyott területeit és beköltöztek a Dnyeper és az Al-Duna közötti területre. Az új kutatások szerint ez a 7. század végén történhetett. Ez az a terület, amelyet Etelköznek nevezett a magyarság. Amennyiben létezett Levédia az ennek a területnek a keleti vidékén Levedi törzsének szállásterülete volt. A 8. századtól kezdve a magyarság a kazár birodalom nyugati határait védte, szoros kapcsolatba került a Krim félsziget különféle népeivel, az itt lakó görögökkel és gótokkal is. 800 körül a kazár birodalomban érdekes események zajlottak. A birodalom két tűz közé került. A Kaukázuson át a világhatalomra törő arabok támadták már több mint száz éve, a Krím felől a bizánciak kísérelték meg befolyásukat kiterjeszteni. Ebben a helyzetben a kazár uralkodó egy harmadik világvallás, a zsidó felvétele mellett döntött. Ez egy hosszantartó folyamat végén dőlt el, s nem ment minden belső harc nélkül. A kazár uralkodóval szembeforduló csoport, akiket kabar néven jegyeztek fel a források, fellázadt. Leverésük elől a kabarok a magyarokhoz menekültek. Ez annyit jelentett, hogy 800 körül a magyarok már csak formailag voltak kazár alattvalók, valójában önálló törzsszövetséget alkottak, a Hétmagyarok népét, akikhez a kabarok három törzse, összevonásuk után, nyolcadikként csatlakozott. A kabar harcosok aktívan részt vettek az etelközi magyarság nyugati hadjárataiban. A magyarság jelentősége rohamosan erősödött. 838-ban valószínűleg ellenük építik meg a kazárok a Don mellett Sarkel erődjét és az ahhoz csatlakozó erődláncolatot, 862-től pedig rendszeresen szólnak a nyugati források arról, hogy a magyar csapatok részt vesznek az európai hatalmak harcaiban. 894-ben a magyarok, bizánci szövetségben, sikeresen támadják meg a dunai bulgárokat. Ugyanebben az évben azonban egy vereség eredményeképpen megindulnak nyugat felé a besenyők. 895-ben a magyarok újabb, döntőnek remélt támadást intéznek a dunai bulgárok ellen, de ebben az évben a bizánciak nem tartják be igéretüket, nem támadják meg a dunai bulgárokat, akik így teljes erejükkel a magyarok ellen fordulhatnak. A bulgárok által megvert kisebb magyar sereg visszafelé menekül Etelközbe, de eközben megérkeznek keletről a besenyők, akiknek nem sikerült betörniük a kazár birodalomba. Az etelközi magyarság harapófogóba kerül. Hogy ennek a vereségnek nem volt hosszantartó hatása az többek között annak köszönhető, hogy a magyarok fő serege Árpád vezetésével ekkor már a Maros vidékén volt. Az etelköziek Árpád után vonultak. A honfoglaló magyarok az első időben csak a Tiszáig foglalták el a Kárpát-medencét, a Duna-Tisza köze meg amolyan gyepü lehetett. A honfoglalás, vagyis az egész Kárpát-medence lakható területeinek elfoglalása 902-ben fejeződött be. S még hosszú ideig a honfoglalók központi területe Kelet-Magyarország volt. Mindezt azért kellett megismernünk, mert a következők keretéül szolgál. II. Az általános nézet szerint a magyarság a kereszténység felvétele előtt sámánhitű volt. Ez a nézet azonban árnyalásra és lényeges kiegészítésre szorul. A samanizmus a hitvilág egy sajátos rendszere, amelyet sok szál köt más hiedelemrendszerekhez, azoktól mégis néhány alapvető vonás révén elválasztható. A központban a sámán áll. A sámán elválasztandó a hiedelemvilágban cselekvőként működő minden más személyiségtől, így a jóstól, az orvosságos embertol, a rontó boszorkánytól stb. A sámán olyan személy - férfi vagy nő - aki az elődeitől átszármaztatott készségek és maga által szerzett képességek révén a közössége és a túlvilág között kapcsolatot teremt, és magát tudatosan, különböző módokon és eszközökkel transzba tudja helyezni. A transz vagy eksztázis olyan megváltozott tudati állapot, amelynek folyamán a valós világ hang- és vizuális ingereire a sámán nem vagy csak csökkent mértékben reagál. A sámán képes arra, hogy az elhivatás élményével és egyúttal az ezzel járó pszichés krízisekkel együtt éljen. Fel tudja venni a kapcsolatot a túlvilági lényekkel, rendszerint a védő szellemekkel. A mélyebb transzban ez a kapcsolat a sámán saját lelkének repülése során történik. Ekkor képes a túlvilágban mozogni és a túlvilágiakkal kapcsolatot felvenni. Ezek megjelenését, néha távoli helyekrol való érkezését a transz beállta jelzi. A túlvilági lények sokfélék lehetnek, de meghatározza őket az a túlvilág amelyben a sámán tevékenysége lezajlik. Fő feladata a híradás és a segítés. A megváltozott tudatállapotban létrejött túlvilági kapcsolat rendszerint a közösség szolgálatában, annak érdekében, és a vele való együttműködésben jön léte. A sámán tevékenysége révén a túlvilág üzeneteinek közvetítojévé és értelmezőjévé válik, és ezért a közösség számára a túlvilággal szembeni biztonság érzését adja. A sámán rituális tevékenységének látható külsőségei - a rituális ruházat, a testdíszítés, a tevékenység mozgásformái és helye - a közösség hagyományai által meghatározottak. A sámán túlvilági útjához rendszerint eszközt használ, ez gyakran a dob, amelyen utazik. A samanizmus finnugor és török elemei A samanizmus kutatásának modern eredményeit azért kellett összefoglalni, mert régebben a samanizmussal kötöttek össze sok olyan jelenséget is, amely nem tartozott oda. Az összehasonlító néprajz adataival valószínűsíteni lehet, hogy a honfoglaló magyarság a samanizmust ismerte, de forrásszerűen egyelőre nem tudjuk ezt kimutatni. A különféle lélekképzetek jelenléte a magyar folklórban és ezek esetleges visszatükrözodései a régészet által feltárt tárgyak ábrázolásain a régi hiedelemvilág maradványai lehetnek, de önmagukban nem bizonyítják a sámánizmus jelenlétét. Az ősi magyar sámán neve a táltos lehetett, de hasonló lehetett a funkciója a bölcsnek is. Míg az előbbi ősi finnugor tőből alakult, a bölcs eredete a török bügücsi. Ennek a törökségben kimutathatóan varázsló, kuruzsló, a mongolban sámán a jelentése, s ez utóbbi lehetett a jelentése a legrégibb török népeknél is. Alapszava a török bügü is él a magyarban bű-báj szavunkban és bűvöl igében. Ugyanez az érdekes kettősség figyelhető meg a gyógyító az orvosságos ember megnevezésében. A javas ősi finnugor szó, a jó, és gyógyít szavakkal azonos eredetű. Mellette az orvos közvetlenül török jövevény, de végső soron az alapszó iráni eredetű, ahonnan egyébként más finnugor nyelvekhez is eljutott. A sámán és a gyógyító, orvosságos ember mellett a magyaroknál is létezhetett például esőcsináló. Az esőcsinálót, aki kövekkel varázslatot végez, vihart, esőt támaszt, jól ismerjük azon török népeknél, amelyek a magyarsággal közvetlenül kapcsolatban voltak. A sámán kozmikus világképében a világ három osztatú, a túlvilág, az evilág és a alvilág hármasságára oszlik. Ezt a három világot a világfa köti össze. Ennek a világfának az ábrázolását megtaláljuk szinte minden népnél, és megvan honfoglaláskori régészeti tárgyainkon is. A sámán erre a fára mászik fel. A túlvilág hatalmasságaival a sámán transzban, magyarul révületben, rejtve érintkezett. Visszatérve a rejtezve, dobon mint lovon tett túlvilági útjáról, elmondja mit tud, hogyan kell élni, mit kell tenni. Az Égisten kultúra A samanizmus mellett, ha tetszik felett volt a magyarság körében egy másik vallási rendszer, amelyet az összehasonlító vallástudomány tengrizmusnak nevez. Ez az Égisten, Tengri tisztelete. Ezt a hiedelemrendszert a nomád birodalmak népeinél találjuk meg, köztük a törököknél. A 732-ben elhunyt Köl tegin, a türkök nagyhatalmú uralkodója, sírfeliratában az Égistenhez hasonlítja magát, s elmondja, hogy az Égisten teremtette. Egy 921-ben Bagdadból a Volga vidékére utazó arab, Ibn Fadlán arról számol be, hogy a baskiroknak (nagy valószínűség szerint a volgai magyaroknak) tizenkét istenük volt, de közöttük a leghatalmasabb az Ég istene. Egy Mahmud al-Kásgári nevű mohamedán török azt írja 1074 körül, hogy A pogányok - Isten pusztítsa el őket - az eget Tengrinek nevezik, s mindent, ami nagyon kimagaslik, mint például egy hegy, vagy egy fa azt is Tengrinek nevezik és ilyen dolgok előtt hajlonganak. Innen van, hogy a bölcs embert tengriken-nek hívják. Mi minden ilyen tévedés elől Istennél keresünk menedéket. Az érdekes csak az, hogy ez a tudós török, aki munkáját azért írta, hogy az araboknak bebizonyítsa, a török nyelv is lehet szent nyelve az iszlámnak, az istent, vagyis Allahot, ellentétben későbbi társaival ha nem arabul, hanem törökül ír, maga is Tengrinek nevezi. Ez az Égisten igen ősi. Az indoeurópai népek istent jelölő szava, mind a görög Zeus, mind a latin Jupiter az ősi dyeus pater az Ég Atya megjelölésből származik. Ez az Égisten teremtő is, de nem a semmiből, hanem a már meglevőből. A régi törökök kétfajta teremtést ismertek. Az első az elválasztás aktusa. Ez is igen ősi, megvan a Szentírásban is: Isten szólt: legyen világosság és világos lett. Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtőlÖ (Ter I, 1:3-4). A törökök másik fogalma a teremtésre a már meglévő dolgokból való új létrehozása. Erre egy olyan igét használtak, amelyet a magyarok is átvettek. Ez a szó ma gyárt-nak hangzik, a régiségben gyarat alakban is előfordul. Agyagból korsót gyártunk. Bilge kagán türk feliratában a kagán azt mondja magáról, hogy ő Tengriteg tengri jaratmis türk Bilge kagan, vagyis a Tengrihez hasonló, Tengri által teremtett (jaratmis gyártott) török Bilge kagán. Egy másik régi török szövegben Tengri az, aki mindent, jót és rosszat teremtett (edgüg, anyigag kop - Tengri jaratmis). A Szentírásban pedig azt olvassuk: És akkor az Isten megalkotta az embert a föld porából (Ter I, 2: 7). A steppe török népeinek környezetében élt magyarok átvették az Égisten kultuszát. De továbbélt közöttük a régi samanizmus is. Még jóval a honfoglalás után is élt a szent helyek tisztelete. Szent László törvényeiben még azt olvassuk: Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz, kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek. Egy örmény szerző arról tudósít, hogy a Kaukázus északi oldalán elő kazároknak volt egy pogány szent fájuk. Mikor áttértek a keresztény hitre, ebből a fából faragtak Szent Keresztet III. A krími gótok szerepe a magyarok térítésében Mielőtt azzal a kérdéssel foglalkoznánk, hogy a kereszténységgel való első találkozásban milyen szerepe lehetett a törökségnek két olyan népről kell beszélnünk, amelyek nem voltak törökök, magyarsággal kapcsolatban álltak és szerepük volt a kereszténység terjesztésében. Az első ilyen nép a krími félszigeten élő gótok. A gótok Kr. u. 150 körül jelentek meg a Fekete-tenger északi partján. Betelepedésük a Dnyeper alsó folyásánál 230-ra befejeződött. Már a 3. században betörnek Róma balkáni birtokaira, e hadjáratok azonban a 3. század végére le is záródnak. Nyugati csoportjaik egy része már a 4. században megkeresztelkedett, s a 383-ban meghalt Wulfilla a Bibliát is lefordította gót nyelvre. A keleti gótok nagy része átvonult nyugat felé, Attilával szövetkezett. Egy csoportjuk azonban a Krímen maradt. 300-tól kezdve vannak adataink a krími gótokról. Herszon és Dorosz körül laktak, s nyelvük egészen a 16. századig fennmaradt. Fontos szerepüket jelzi a 7. század végén a következő történet is. 695-ben II Jusztiniánt VI. Konstantin bizánci uralkodó fiát száműzik a Krím félszigetre. Jusztinián azonban nem akart belenyugodni ebbe, hanem a kazárok szövetségét kereste. Herszonból a krími gótok fővárosába Doroszba ment, ahol találkozót kért a kazár uralkodótól. A gótok egyháza bele tartozott a bizánci egyházszervezetbe, a krími metropolita a konstantinápolyi patriarchának volt alárendelve. 733 és 746 közötti időből rendelkezünk olyan bizánci püspökségjegyzékkel, amelyekben szerepel a gót metropolita is. A metropolita alá rendelt püspökök között a jegyzék megemlíti az onogurok és a hunok püspökeit is. Ezek nyilván térítő püspökök voltak, mégis felvetődik a kérdés, kiket jelölhetett ez az onogur népnév 733 és 746 között. Mint fentebb láttuk a keresztény Kuvrat birodalma, amelyet egyaránt neveztek a források bulgárnak és onogurnak legkésőbb a 670-es évek közepén a kazárok támadásai következtében felbomlott. A 7. század végén összeállított, de csak a 9. század második felének latin fordításában fennmaradt Ravennai Földrajz ugyanúgy Onoguriáról ír, mint a püspök jegyzék. Mivel, mint fentebb láttuk, a 7. század végén a magyarok elfoglalják Kuvrat korábbi Bulgár/Onogur birodalmának nagy részét, valószínűnek, de természetesen nem bizonyosnak mondhatjuk, hogy a krími gót metropolita alá rendelt onogur püspök a magyarok közötti térítéssel volt megbízva. A történeti-földrajzi helyzet mindenesetre ezt a feltevést támogatja. Egy eddig figyelmen kívül hagyott forrás is megerősíteni látszik mindezt. Egy örmény forrás, amelyet korábban a Pseudo Movses Horenaci, vagyis az ál Horenei Mózes művének tartottak, a legújabb kutatások szerint Shiraki Ananiás műve. A földrajzi munka jelenleg ismert változatai 680 körül keletkeztek. A több kéziratban is fennmaradt u. n. Rövidebb Változat egyik kéziratában a Germánok Bulgáriájáról esik szó, s itt a Germánok biztosan a gótokat jelölik. A szövegösszefüggés alapján itt csak egyházszervezeti hovatartozásról lehet szó, ami pedig azt jelenti, hogy már 680 körül a gót metropolitához tartozott a bulgár/onogur terület, s ez fennmaradt még 733 és 746 között is. Cirill a szlávok apostola 850 körül látogatott a Krím félszigetre. Útján találkozott a magyarokkal, de életleírásában szó esik a krími gótokról is. Végül 870 körüli időből származó arab forrás arról számol be, hogy a magyarok a Krím nyugati felén fekvő Herszonba (nem Kercsben mint eddig gondoltuk) jártak szláv rabszolgáik eladása ügyében. Mindezek alapján annyit mondhatunk, hogy a 7. század végétől a magyarok beletartoztak a krími gót metropolita hatókörébe. Az alánok - jászok A másik nem török nép, amelyikkel a magyarok a honfoglalás előtt szorosabb kapcsolatban álltak, és amelynek szerepe lehetett a kereszténység terjesztésében az alánok voltak. Az alánok egy iráni nyelvet beszéltek. Tulajdonképpen ők a steppe korai u.n. iráni korszakának szinte egyetlen maradékai. Az alánokat egyes források ász néven említik. Ebből alakult török vagy szláv közvetítéssel a jász, annak a népcsoportnak a neve, amely a tatárjárás után beköltözött Magyarországra. De ez a név az eredete az oszétnak is, akik az alánok ma is élő utódai a Kaukázus északi oldalán. Az alánok korán megkeresztelkedtek. A bizánci források viszonylag sokat írnak róluk, mert mint Prokopius 552 előtt írja, ők a rómaiak barátai. A perzsa források a Kaukázus legfontosabb átjáróját az Alán Kapunak (Dar-i Alan, Darial) nevezik. Stratégiai fontosságuk miatt mind a perzsa, mind később az arab forrásokban sokat találkozunk az alánokkal. 725-ben a kazárok ellen vonuló arab hadvezér adóztatja meg őket. 737-ben az arabok elhitetik a kazárokkal, hogy az alánok ellen indulnak hadjáratra, s elaltatva éberségüket meglepetésszerűen rohanják le őket. 760 körül a kazárok vezetnek hadjáratot az alánok ellen. Nem véletlen, hogy Bíborbanszületett Konstantin arra figyelmezteti utódait, hogy az alánokra mindig számítani lehet, ha a kazárokat kell sakkban tartani. A 956-ban elhunyt Maszudi leírja, hogy az alánok fővárosát Magasznak hívják, aminek jelentés szerinte vallásosság. (Valójában Magasz szúnyog jelentésű az alán nyelvben). Az alánok 932-ig keresztények voltak. Ibn Ruszta szerint 932-ben elűzték keresztény püspökeiket és papjaikat. További sorsuk itt most nem érdekel minket, elég annyit tudnunk, hogy a virágzó államot 1239-ben a tatárjárás pusztította el, s akik nyugatra menekültek, azokból lettek a IV. Béla által betelepített jászok. A magyaroknak az alánokkal igen szoros kapcsolatuk volt. Ezek dinasztikus házassággal is megpecsételődtek. A magyar asszony szó alán eredetű. Eredetileg királynőt, hercegnőt jelentett. Ismerjük a mai oszétból is. Alán eredetű vásár szavunk is, nem perzsa, ahogy ezt eddig gondolták. A perzsa bazár szónak rokona csak. A vasárnap, mint a keresztény heti ünnep és pihenőnap természetesen már magyar alakulás, eredetileg a vásár napja volt, utalva az alánokkal folytatott kereskedelmi kapcsolatokra. De ezek a vásárok kiemelkedő szerepet játszottak a magyar-alán kapcsolatokban. Mind a keresztény alán királynő, mind a vásárban megismert alán kereskedők szerepet játszottak abban, hogy a magyarság ismerkedett a kereszténységgel. Érdekes bizonyítéka ennek az, hogy, amikor Juliánus barát és társai a keleti magyarok felkutatására indultak, az alánokhoz mennek. És itt az alánok között, ahol keresztények és pogányok vegyesen laknak kaptak végül tájékoztatást, hogy hol kell keresniük a Volga-Káma vidéki magyarokat, hol van a keresett Magna Hungaria. Ez azt jelenti, hogy még 1235-ben is kapcsolat volt a kárpát-medencei valamint a Volga-vidéki magyarok és az alánok között. Ezt a középkori kapcsolat tükrözik krónikáink is, amelyek szerint Hunor és Magor a Meotisz vidékén Dula alán király lányait rabolták el. III. A gótok és az alánok szerepét hosszú ideje háttérbe szorította a török kapcsolat kutatása. Ez érthető is, hiszen a török népekkel a magyarság szorosabb kapcsolatban állt a honfoglalás előtti évszázadokban. S ez tükröződik a magyar szókincsben is. Ugyanakkor zavaróan hatott, hogy gyakorlatilag nem volt adat arról, hogy kik is lehettek azok a törökök, akiknek szerepe lehetett a kereszténységgel való megismerkedésünkben. Török eredetűek a következő szavaink: gyász, törvény, örök, bűn, érdem, búcsú, (meg)bocsát, gyarló, gyón és a szent jelentésű egy, amely nemcsak az egyház, hanem az ünnep (<idnap), üdül szavainkban is megvan. A régiek a szent erdőt Igyfon-nak, a szent köveket Idkő-nek nevezték. Németh Gyula egy 1940-ben írt cikkében úgy gondolta, hogy ezek a szavak Szent István anyja Sarolt és környezete révén kerültek a magyar nyelvbe. Géza király felesége pedig ezt a Maros vidékén már keresztény t öröknyelvű bulgároktól tanulta. Ez több szempontból sem fogadható el. Bizonyos, hogy a Maros vidékén élő magyarságnak voltak korai kapcsolataik a bizánci kereszténységgel, de ehhez nem használtak török közvetítőket. Nyelvszociológiailag pedig elképzelhetetlen, hogy a királynő és szűk köre ilyen jelentős török szavakat el tudott volna terjeszteni a magyarok között, olyan rövid idő alatt. Nyelvészeti érvek sem támogatják ezt a feltevést. Az 578 körül elhunyt Joannes Malalasnak van egy nevezetes Világtörténete. Ez a Világtörténet 17 vagy 18 kötetből állhatott. Sajnos a mű eredetiben nem maradt fent és a teljes szöveget tartalmazó másolatokat sem ismerünk, csak későbbi kivonatokat illetve átvételeket más szerzőknél valamint töredékeket. Maga a munka számos helyen, ahol ellenőrizhető, nem megbízható. Az első 17 kötet igen elüt a 18. kötet stílusától és szemléletétől. Ebben a krónikában szerepel az a történet, amely szerint a krími Boszporusz, vagyis a krími félsziget keleti csücske környékén egy hun nép lakott, amelynek egyik vezetője egy Gordasz nevezetű Konstantinápolyban megkeresztelkedett valamikor 527/28-ban. Hazatérve tűzzel, vassal téríteni kezdte népét, arany bálványait beolvasztotta, bizánci pénzre cserélte. Alattvalói azonban fellázadtak és megölték. Helyette testvérét Muagerist választották uralkodónak. A császár által küldött büntetőexpedíció elől azonban elmenekültek. Muageris nevét Otrokocsi Fóris Ferenc 1693-ban írt munkája óta kísérelték meg a magyarokkal összefüggésbe hozni. Ennek azonban aligha van alapja. A történetből a számunkra csak annyi a bizonyos, hogy a 6. század elején, a Krím félszigeten élő népek közül olyanokat is megkereszteltek, akik nem voltak sem gótok, sem alánok. Ezek a törekvések nem által elszigetelten. Egy másik bizánci forrás, Cosmas Indicopleustes, a hatodik század elején élt görög utazó a bulgárokat, mint olyan népet sorolja fel, akik között a kereszténység jó talajra talált. Ismét egy másik forrás, amelyet János Nikiu püspöke írt, s amely csak egy etióp fordításban maradt ránk, arról tudósít, hogy a hunok egyik fő embere 619-ben Konstantinápolyba ment, ott megkeresztelkedett és keresztapja maga a császár volt. Tudjuk, hogy Kuvrat, Bulgária ura is Konstantinápolyban nőtt fel, ahol még fiatal korában megkeresztelkedett, patríciusi rangot kapott, majd hazatért és 630-ban bizánci segítséggel hatalomra került. Nemrégiben nemcsak sírját sikerült azonosítani, hanem bizánci pecsétgyűrűjét is, amelyen neve és rangja is szerepel. A gazdag sírlelet igen sok bizánci és keresztény jellegű tárgyat tartalmaz. A dunai bulgárok egyik trónkövetelője, Telerig, 777-ben menekült Konstantinápolyba, ahol szintúgy megkeresztelkedett. IV. Leó lett a keresztapja, aki patríciusi rangot is adományozott neki. A 8. és 9. században misszionáriusok keresik fel a kazárokat és térítenek közöttük. A Bizáncban a képimádók és a képrombolók között dúló harcok is számos menekültet sodortak a Fekete-tenger északi partjára. Mint fentebb láttuk 695-ben II. Justinián császárt száműzték a Krím félszigetre. Ő elvette a kazár uralkodó húgát, akit Theodora névre kereszteltek. Ez mindenesetre azt jelentette, hogy keresztény papok működtek a kazárok között. Azután azonban a kocka fordult, s a kazárok nem segítették vissza a trónra az elűzött császárt. Justinián a bulgárokhoz fordult segítségért, s azok azt meg is adták neki. Ez nem tetszett a kazároknak, akik a Justinián ellen fellázadó Philippikos Bardanest támogatták, aki 711-ben véget is vetett Justinián második uralmának. 732-ben III. Leó fia a majdani V. Konstantin a kazár kagán lányát vette feleségül. Ez a keresztségben az Iréne nevet kapta, de ismerjük török nevét is, Csicsek, törökül virág. Gyermeküket, a 775-ben trónralépő IV. Leót úgy is hívták, hogy a kazár. A kazár birodalomról szóló mohamedán források nemcsak arról számolnak be, hogy a kazár vezetőréteg jelentős része áttért a zsidó hitre Harun al-Rasid, az Ezeregyéjszakából is ismert uralkodó idején (786-809), hanem azt is leírják, hogy keresztények is éltek közöttük, többek között a fővárosban, Etilben. Az adatokat szaporíthatnánk, de a fentiekből is világosan kitetszik, hogy a Kaukázus északi vidékei, a Volga és a Duna között, vagyis azon a területen, ahol a magyarok az 5. századtól a honfoglalásig éltek, folyamatosan térítettek keresztény papok, s kisebb nagyobb keresztény közösségek létét írott források alapján ki tudjuk mutatni. IV. Bölcs Leó nevezetes Taktika című művében 904 és 912 között azt írja, hogy a bulgárok csak annyiban különböznek a magyaroktól, hogy a bulgárok megkeresztelkedtek és elfogadták a bizánciak erkölcseit, elhagyták nomád és pogány szokásaikat, míg a magyarok (nála türkök) ezt még nem tették meg. A szamanída vezérnek Dzsajhaninak, tulajdonított, minden valószínűség szerint Ibn Hurdadzbih művére visszamenő leírás azt írja az Etelközben élő magyarokról, hogy a magyarok, akik a Duna partján vannak, a másik parton látják azt a népet, amelyet Wanandarnak hívnak, és akik mind keresztények. Ez a Wanandar a bulgárok Onogundur nevéből alakult, és a magyarban nándor alakban van meg. A dunai bulgárok fővárosát ezért hívták még a középkor végéig is Nándorfehérvárnak, vagyis Bulgárfehérvárnak. A magyarok és a keresztény nándorok, vagyis a dunai bulgárok kapcsolata jóval a honfoglalás előtti időre nyúlik vissza. A dunai bulgárok térítése hosszú folyamat volt, minket itt most csak a történet utolsó részei érintenek. Részben az etelközi magyarsággal való kapcsolatok miatt, de részben azért is, mert a bulgár események elrettentő például is szolgáltak a később megtérni kívánóknak. 852-ben került uralomra Bulgáriában Boris, aki a Krum (814-831) és Omurtag (831-836) alatti fénykor helyreállítására törekedett. Boris tisztában volt azzal, hogy népe megkeresztelkedése elkerülhetetlen. Keményen letörte a nemesség ellenállását, ötvenkettőt fejeztetett le közülük, de ugyanakkor szemben állva Bizánc nyomasztó szomszédságával, Róma felé tájékozódott. S ez majdnem sikerrel járt. 863-ban azonban a bizánci hadsereg, átmenetileg felszabadulva az arab nyomás alól, felvonult a bulgár határra és a hajóflotta is megjelent a bizánci igények hangsúlyozása végett. 864-ben Borist bizánci papok keresztelték meg. A keresztségben a Mihály nevet kapta, keresztapja Mihály a bizánci császár tiszteletére. Boris azonban nem adta fel a függetlenségre való törekvést. Kihasználva a konstantinápolyi belső harcokat, Rómába küldött papokért. I. Miklós a portói püspököt Formosust, a későbbi pápát, küldte misszionárius püspökként Bulgáriába. A számítás majdnem be is vált. Igaz ugyan, hogy 867 augusztusában Photius a konstantinápolyi pátriárka szinódust hívott össze, amely kiközösítette a római püspököt. Ez a lépés azonban csak napokig volt érvényben, Bizáncban ugyanis 867-ben új dinasztia került hatalomra. A macedón Basil könyörtelenül végzett elődjével, s trónra lépése után azonnal elmozdította Pothiust. Basil visszahozta a korábban lemondatott Ignatiust és őt tette meg Konstantinápoly pátriárkájának. Basil és Ignatius levélben ismerték el Róma főhatóságát. I. Miklós 867. november 13-án halt meg, s már nem kaphatta kézhez ezt a történelmi jelentőségű iratot, élete munkájának egyik legfontosabb gyümölcsét. 869-ben hívták össze a negyedik Konstantinápolyi Zsinatot. Ennek egyik feladata volt, hogy formálisan is jóváhagyja Photius elmozdítását és Ignatius visszahelyezését. Ez meg is történt és a pápai küldöttek jelenlétében Photiust és híveit ünnepélyesen kiközösítették. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Három nappal a zsinat hivatalos befejezése után, de még mielőtt a küldöttek útnak indultak volna hazafelé, megérkezett Konstantinápolyba a bulgár uralkodó Boris küldöttsége. Az uralkodó értesülve a Róma-barátdöntésekről azt kérte, hogy határozzanak a bulgár egyház hovatartozásáról is, és járuljanak hozzá, hogy a bulgár egyház Rómához tartozzon. Ez Bulgária függetlenségét jelentett volna. A már útra készülődő zsinati tagok újra összegyűltek és főleg a keleti egyházfők befolyása alatt úgy döntöttek, hogy a bulgár egyház tartozzon Konstantinápolyhoz. Ma sem tudjuk, hogy Boris valójában hogyan számított. Ugyanis Rómával is vitában állt. Boris azt kérte Rómától, hogy érseket kapjon, s személy szerint Formosust. Az új pápa, II. Hadrián azonban, félve Formosus növekvő hatalmától ezt megtagadta. Lehet, hogy a Rómával kialakult feszültség irányította ismét Konstantinápoly felé. Akárhogyan volt is azonban, a zsinati döntés szabaddá tette Basil kezét és hamarosan sikerült elérnie a Rómából érkezett missziós papok kiutasítását Bulgáriából. A bulgár egyház elvesztése motiválta azután II. Hadriánt, hogy támogassa Cirill és Methód tevékenységét. Boris 889-ben halt meg, utóda Vladimir, majd 893-tól Simeon volt. Az etelközi magyarságnak szoros kapcsolata volt a dunai bulgárokkal, akik a Kárpát-medence déli részét is uralmuk alatt tartották. Ez a kapcsolat közel kétszáz évig tartott. A 9. század közepétől kezdve a Bulgáriában tevékenykedő misszionáriusok kapcsolatba kellett, hogy kerüljenek a Duna túlsó oldalán tanyázó magyarokkal is. Ennek a kérdésnek a kutatása előtt nagy nehézségek tornyosulnak. Ugyanis a dunai bulgárok folyamatosan és rohamosan elszlávosodtak, másfelől a bulgár egyház nyelve Methód tanítványainak megérkeztéig görög, majd később szláv volt. Hogy mégsem teljesen reménytelen ez a kutatás, arra egy példát idéznék. A régi bulgároknál a pogány szentély neve kapiste volt. Ennek végződése az iste már szláv képző, de az alapszó török és azonos azzal, amit mi kép formájában vettünk át a törökből. Nem lehet véletlen, hogy a keresztény bulgárok a pogány bulgárok pogány szobrait, képeit török szóval illették. A szó első magyar előfordulását a Gyulafehérvári Sorokból 1315 körül ismerjük (mai átírásban) szent oltáron kenyér képében. Vagyis több mint három évszázaddal a honfoglalás után a szónak még mindig kultikus jelentése van. Ugyanakkor, mint ezt a honfoglalás körüli eseményekből is látjuk, Bizánc is igyekezett megnyerni a magyarokat, elsősorban azért, hogy a bulgárokat sakkban tartsa. Biztosak lehetünk abban, hogy nem csak a honfoglalás után jártak magyar küldöttségek Bizáncban. S forrásszerűen is igazolni tudjuk, hogy magyarok éltek Konstantinápolyban, például a testőrségben, a hadseregben. Philotheos 899-ben összeállított művében arról ír, hogy mely ünnepeken kiket hogyan, hová kell az udvari lakomához leültetni. Azok között, akiket az alsóbb asztalokhoz kell meghívni a testőrség idegen népbeli tisztjei között fel vannak sorolva türk néven a magyarok is. V. Összefoglalva annyit mondhatunk, hogy a honfoglalás előtti magyarság vándorlásai során a 6. századtól a 9. század végéig állandóan kapcsolatban állt keresztény népekkel, csoportokkal, térítőkkel és kereskedőkkel. A Fekete-tenger északi partvidéke, különösen a Krím-félsziget népei között a mindennapokhoz tartozott a kereszténység elemeinek ismerete. A nógrádmegyei Pilinyben talált honfoglalás kori sírban, két egymás mellett fekvő női sír egyikében keresztény könyörgést tartalmazó görögbetűs imát hordozó csüngőt, míg a másikban foglalatba zárt, bajelhárítást szolgáló medveagyart találtak a régészek. A Hajdú-Bihar-megyei Sárrétudvari-Hízóföld területén 1983 és 1985 között feltárt gazdag honfoglalás kori temetőben számos pogány sírmelléklet mellett találtak egy függesztőfüllel ellátott bronz ereklyetartó bizánci keresztet, görögbetűs felirattal, a kereszt elülső oldalán Krisztus ujjatlan tunikában, a jobbrabillent szakállas fej felett dicsfény, kereszttel, rajta tábla görög betűkkel I. C, fölötte a jobb sarokban Nap, a bal sarokban Hold. A hátoldalon imádkozó, dicsfénnyel övezett Mária, körülötte a négy evangélista medalionba helyezett mellképe. De nemcsak egymás mellett található számos temetőben a pogány és a keresztény hitvilág emléke. A híres tiszabezdédi tarsolylemezen a tipikus, indás, életfát ábrázoló motívum egy bizánci keresztet fog közre. 900 tavaszán Theotmár salzburgi érsek IX. János pápához írt levelében a morvák vádjai ellen védekezik, miszerint ő a magyarokkal kutyára vagy farkasra és más istentelen dologra esküdött volna, holott ezt a feljelentő morvák tették nem egyszer. A szöveg nyilván a magyarok 881-es illetve 894-es hadjárataira utal. Ő, Theotmár, csak holmi semmit érő pénzt és lenből való ruhát ajándékozott a magyaroknak ...hogy valamelyest megszelídítsük vadságukat, és hogy üldözésüktől nyugton maradhassunk. Azt kell tehát mondanunk, hogy a 9. század második felében már a nyugati, a szláv és frank kereszténységgel is kapcsolatba kerültek a magyarok. A honfoglalás után még száz év telt el, míg István fejére tette a koronát. Ennek a száz évnek a története egy másik tanulmány tárgya lehet. Irodalom A fenti cikk bővebb hátterét ld. Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép, Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe, Budapest 1996, 1997. A könyv angol nyelvű változatában, Hungarians and Europe in the Early Middle Ages (Budapest, 1999) a magyar változathoz képest lényegesen bővebben tárgyalom Kuvrat birodalmát, továbbá a bulgár kereszténység bizánci és római hátterét, valamint magyar vonatkozásait. A magyarság és kereszténység korai találkozását tárgyaltam: The Christianity of the Hungarians before the Conquest, in: Monok, I.  -  Sárközy, P.: La civilta ungherese e il cristianesimo. Atti del IVo Congresso Internazionale e Studi Ungheresi. Roma  -  Napoli 9-14 settembre 1996, Budapest - Szeged, 1998, 29-35. Németh Gyula nézeteit ld. A magyar kereszténység kezdete, Budapesti Szemle 1940, 14-30. Népszerű formában foglalja össze a kutatás egy korábbi fázisát Gutheil Jenő a Vigilia 1960-as számában A magyarság és kereszténység Szent István előtt címmel. A bizánci forrásokról áttekintést ad Moravcsik Gyula: Byzantino-Turcica, (Berlin, 1983) és Az árpád-kori magyar történet bizánci forrásai, (Budapest, 1984) című könyve. A régészeti anyag legkönnyebben Fodor István: "Őseinket felhozád..." A honfoglaló magyarság (Budapest 1996) című, a millecentenáriumi kiállítás anyagát bemutató, kitűnően illusztrált munkájában található meg.