|
A provincia meghódítása és megszervezése (Kr.e. 35- Kr.u. 96)
A középső Duna-vidék római története „hivatalosan” Kr.e. 35-tel, Octavianus illyricumi hadjáratával kezdődött, de már „jóval a hódítás előtt megjelent a római kereskedelem, és az ősi borostyánkő út mentén messze felhatolt észak felé. ”Ám miért volt szüksége a Birodalomnak Pannonia teljes meghódítására?
A térség földrajzi helyzetéből kifolyólag a Duna által határolt terület kitűnő szárazföldi összeköttetést jelentett az Itália védelmére itt összevonható hadtestek számára. Emellett fontos tényező volt a nyugati részen áthaladó borostyánkő út védelme, a hadseregbe sorozható újabb népcsoportok fölötti uralom és nem utolsósorban a jól hajózható Danuvius, Dravus és Savus folyók kereskedelmi jelentősége. Sőt ókori írók két környékbeli nép fenyegetéséről is beszámolnak: a Kr.e-i II. és I. században északról Macedoniába folytonosan betörő scordiscusokról, illetve a jelentősen megerősödő dákokról.
Láthatjuk tehát, hogy Pannonia megszerzésekor elsősorban biztonsági szempontok vezették a hódítókat, akiknek a kelta-illír őslakosság elkeseredett ellenállása miatt csak viszonylag lassan sikerült elérni áhított céljukat. Bár Octavianus az actiumi csata előtti beszédében azt állította, hogy a Dunáig eljutott, tartósan csupán a Száva által határolt földsávot birtokolhatta. Mivel uralkodása idején a térségben hét lázadásra is sor került, kénytelen volt a Dráva-völgy, illetve a Dunántúl területének megszerzését Tiberiusra és annak utódaira hagyni.
Ennek ellenére igen korán elválasztották Pannoniát Dalmatiától, és megkaphatta a császári provincia statust, 3 legiónyi helyőrséggel. A Poetovióban, Emonában és Sisciában állomásozó hadtestek felkelésének leverése, és a szintén háborgó bennszülött lakosság kellő asszimilációja után gyorsan kiépült a tartomány közigazgatása. „A római katonaság eleinte a tartomány belsejében állomásozott, később azonban, amikor a rendfenntartási feladatok csökkentek, a külpolitikai és határvédelmi kötelezettségek megnőttek, fokozatosan a határvonalon építették föl állandó erődítményüket”, főleg a legsebezhetőbb pont vidékén, a Dunakanyarban. Az első nagy tábor a borostyánkő út dunai átkelőjénél Carnuntum volt, majd ezt követte Arrabona és Aquincum, amelynek romjait Anonymus szerint a honfoglaló magyarok is megcsodálták, s a hunok építményeinek tartották.
A provinciához több szállal kötődő Flaviusok „két coloniát és három municipiumot alapítottak Pannóniában, és ezzel kezdetét vette Pannónia nagyarányú városiasítása, amely a 2. század első harmadában vált teljessé (...) Hadrianus (...) kilenc városalapítása” révén. A kilencvenes években, Domitianus császárságától kezdve az egész Birodalom katonai súlypontja áthelyeződött a Rajnától a Dunakanyar környékére, amit leginkább a négy pannoniai legio és a számos segédcsapat jelenléte bizonyított. Ekkor indult meg egy nagyméretű polgárjog-adományozási folyamat is, amelyre a bennszülöttek hármas neve utal, és aminek eredményeképpen Pannoniában létrejöhetett az a bennszülött arisztokrata réteg, amely a későbbiekben az uralom és a felvirágzás támaszává vált.
A katonai és gazdasági megerôsödés kora (96-161)
Bár a Flaviusok idején a dákok, majd a szarmaták ellen vívott háborúk sok gondot jelentettek Pannoniának, Domitianus mindkét népet legyőzte, s így Nerva hatalomra jutásakor megkezdődhetett a vidék békés megerősítése a dunai limes kiépítésével.
A provinciák nagybirtokos arisztokráciájának egyre fontosabb szerep jutott a római senatusban. Ez hozta magával a pannoniai katonaság és a gazdaság megerősödését, hiszen a már az I. században kialakult helyi vezető réteg jobbára veteránokból és kereskedőkből állt. Ennek következtében a belső területeken megindult a birtokkoncentráció, a limes mentén pedig létrejöttek a legiók ellátását szolgáló canabae-k.
A helyi kézművesipar még nem bizonyult elégségesnek a katonaság növekvő igényeinek a kielégítésére, de a mesterek körében már megindult az importált használati tárgyak utánzása. Pannoniát a kereskedelem Észak-Itáliával, valamint Galliával hozta kapcsolatba, sőt Antoninus Pius idején az Alföldön át megépült a daciai közvetlen összeköttetés is, amire a szegedi vámállomás nyomai utalnak.
106-ban a növekvő jazig veszély miatt kettéválasztották a tartományt, amelynek "válaszhatára" a Dunakanyarból indult ki. A következő évben meg is indult a várt támadás, ám azt az akkori helytartó, Hadrianus visszaverte. Ő szorgalmazta később – 124-es látogatása alkalmával – a Traianus által megkezdett dunai erődrendszer kőbe való átépítését és a kőúthálózat megvalósítását.
Ennek a kornak a fordulata a romanizáció átterelődése a colonia-alapításokról a bennszülött közösségekre. A folyamat úgy ment végbe, hogy nem nyomta el a helyi tradíciókat, hanem esetenként még segítette is megvalósulásukat, illetve hogy a civitasokat lassanként beleolvasztotta a municipiumok területébe. Így, bár névlegesen nem is, de valójában az egész társadalomra kiterjedt az elrómaiasodás.
„Hadrianus mozgalmas uralkodásával szemben éles ellentétben áll Antoninus Pius csendes, egyhangu kormányzása. (...) Alattvalói szerették, az idegenek tisztelték” – írja a több mint száz éves vélemény. Az ő császársága idején érte el Pannonia első virágkorát. A Traianus által megindított folyamat révbe ért: már nem volt szükség veterántelepítésekre; a helyi ipar megerősödése következtében az import minimálisra csökkent; a provincia mezőgazdaságilag egyre önellátóbb lett, de kiemelt katonai szerepe miatt mindvégig jelentős anyagi támogatást is kapott; az ún. „interpretatio Romana” folytán elterjedt az államvallás, amit a városokban megtalálható capitoliumok bizonyítanak. Ám a fejlődéssel együtt járt a társadalmi különbségek növekedése is.
A Danuvius mentén volt a gazdaság a legelevenebb, és a romanizáció a legszembetűnőbb, ami a katonaság jelenlétével magyarázható. Ezen belül a Dunakanyar az akkori vallás sokszínűségének legjobb példája: a leleteken gyakoriak az égi szimbólumok, a római mitológiai jelenetek, az inkább a belső területekre jellemző keleti misztériumvallások jelei, sőt ez a vidék volt a II. században elterjedt kocsitemetkezések központja is.
Egyvalami azonban hiányzott, amit szintén a katonaság főszerepe magyaráz. Fronto epés megjegyzése szerint a jó hadvezér „kapásból felismerte a szíreket ápoltságukról, a pannoniaiakat faragatlanságukról”... de hát semmi sem lehet tökéletes!
|
Pannonia pusztulása és feltámadása (161-193)
A II. század közepén Rómát a parthus háború foglalta le, amelynek érdekében még a pannoniai legiókat is a keleti határvidékre rendelték. A Kárpát-medence nyugalmát azonban elérte a nagyméretű gót vándorlás első hulláma, ami miatt az itt élő barbár népek, szorult helyzetbe kerülvén, összefogtak, és a Birodalmat veszélyeztették. Az egyre növekvő nyugtalanság kitörését a provinciák helytartói ideig-óráig képesek voltak elodázni, s Marcus Aureliusnak ezt az időt kellett kihasználnia, hogy a hiányzó haderőt visszaállítsa Pannonia limesére.
166-ban a langobardusok és ubiusok a Vág völgye mentén betörtek, és Brigetiónál sor került hosszú idők óta az első nagyobb összecsapásra. Ám ez még csak előjátéka volt a következő évi markomann-szarmata egyesült támadásnak, amely egész Pannoniát elárasztva Aquileiánál Itáliát is megfenyegette. A seregeket Marcus Aurelius visszaverte, és élete utolsó éveit majdnem végig Pannoniában töltötte, megfékezve a barbárok újabb támadásait, amelyek a szigorú békefeltételek miatt indultak meg.
A provinciát a háborúk nagyon megviselték, elnéptelenedett és lepusztult, csakúgy, mint 1068 évvel később, a tatárjárás idején. A barbárok több mint 100 ezer hadifoglyot ejtettek, sőt a pusztulást a Birodalomban terjedő pestis még tovább fokozta. A régészek számára a károk nagyságát az így keletkezett, jelentős mennyiségű hamuréteg is bizonyítja.
Mindez elég érv volt amellett, hogy a császár által tervezett két új provinciát (Marcomanniát és Sarmatiát) nem lehet létrehozni, illetve hogy a Birodalom védelmének és haderejének egy átfogó reformra van szüksége ahhoz, hogy egy, a tapasztalthoz hasonló szövetséges támadásnak ellen tudjon állni.
A harcok és a járvány után azonban elsőként a kialakult emberhiányt kellett pótolni. Marcus utóda, Commodus végleges győzelmet aratott az elégedetlen barbárok fölött, majd megkezdődtek a helyreállítási munkálatok. A Dunakanyarban és az Aquincum alatti limes-szakaszon nagyméretű burgus-építés indult meg, és tömeges betelepítésekre is sor került: a katonák helyére szír lovas íjászokat hoztak a Dunakanyart veszélyeztető jazigok ellen, a polgári lakosságot pedig a szírek mellett még germán törzsekkel helyettesítették. A Marcus alatti emberhiány mértékére jellemző, hogy a társadalmi különbségek teljesen megszűntek, tömegesen kaptak polgárjogot és már „bennszülötteket, rabszolgákat, a városi lakosság minden rétegét válogatás nélkül” besorozták a legiókba. Mindezt persze a provincia, különösen a határvidék „feltámasztása” és felvirágoztatása érdekében, az új politika jegyében... |
|
A virágzás negyvenkét éve (193-235)
Septimius Severus a pannoniai legiók által történt császárrá kiáltásával megkezdődött a provincia csaknem fél évszázados fénykora. Pannonia ekkor lett igazán a Birodalom kulcsfontosságú tartománya, egyrészt Itáliához való közelsége miatt, másrészt azért, mert az itt állomásozó legiók a Severusok szinte minden hadjáratán részt vettek, „ők voltak úgyszólván a császár elitgárdája.”
A katonatársadalom felemelkedésével a senatus vesztett régi hatalmából. Annál inkább fejlődött azonban az északi Illyricum. 194-ben Carnuntum és Aquincum colonia, Brigetio és Vindobona pedig municipium rangot kapott. A Dunakanyar és a budai hegyek lankásabb részein sorra épültek a villák, alapultak a gazdaságok, a nagy műhelyekben pedig megindult a tömegtermelés, ami hozzájárult a térség önellátásának kialakulásához.
A fejlődést csupán a 212/213-mas barbár betörés zavarta meg; ennek következtében tolta el Caracalla Pannonia Superior és Inferior határát Cirpi (Dunabogdány) környékéről Arrabonáig, így Brigetio legiója is a Dunakanyart védelmezhette. Ő építette újjá a harcok után a jobb parti táborokat és a bal parti ellenerődöket, illetve egyes források szerint a béke érdekében itt tartózkodásakor erősen „germánbarátnak” mutatkozott. Távolabbi utóda, Severus Alexander 228-ban újabb limes-erődítésbe kezdett, ami azért volt szükséges, mert 231-ben a Dunakanyart még egy barbár támadás érte.
A Severusok virágkorának fontos jellemzője volt az egységes, pannoniai öntudatú lakosság kialakulása, amelyet csupán néhány helyen szakítottak meg a betelepített szír polgárok és katonák szintén erős identitástudatú csoportjai (például Ulcisia Castra vidékén). A társadalom megerősödésével együtt járt a gazdaság és a vallás fellendülése. Ebből a fél évszázadból maradt fenn a legtöbb oltár és mitológiai emlék, kiváltképp a Pilis és a Visegrádi-hegység területén. A pannoniaiak legfontosabb istene Silvanus, a ház és az erdők védelmezője volt. Ezen kívül a szír eredetű népességnek köszönhető a keleti misztériumvallások egyre szélesebb körben való elterjedése, de valószínűleg ekkor érte el a Kárpát-medencét a keresztények egyistenhite is. A leghomályosabban ismert pannoniai misztériumvallás a lovasistenségek (pl.: Sabazios) kultusza. Sem feliratos emlékek, sem szentélyek nem maradtak fenn róla, csupán az a nagyszámú fogadalmi lapocska, amely kizárólag a Duna mentéről került elő, és egy lovas női istenalakot ábrázol.
A művészetek terén szintén erre a korra esett Pannonia felemelkedése, ám még az így elért szint is messze elmaradt a birodalmi átlag mögött. Az irodalom fellendülésének jelei a verses sírleletek, amilyen egy Lupus nevű költő alkotása Szentendrén, a zenei életről pedig az egyedülálló aquincumi víziorgona tanúskodik. A "faragatlanságáról híres pannoniai katonaság" körében már az írás-olvasás ismerete is terjedni kezdett, valamint amphiteatrumok és színházak épültek.
Pannonia fellendülésének fontos része volt a Septimius Severus által támogatott kereskedelem, amely ekkor bővült ki a szomszédos quadokkal való cserekereskedelemmel, akik a római iparcikkekért cserébe fát, nyersbőrt és ásványkincseket hoztak.
Bár Herodianos csupán a pannoniai legiók ostobaságának tulajdonítja Septimius Severus hatalomra jutását, ez az esemény rendkívüli hatással volt a dunai határ védelmére és az itt élő lakosság mindennemű fejlődésére nézve. |
|
A barbár fenyegetettség évszázada (235-364)
Az utolsó Severus uralkodó, Alexander halála után nem csak Pannoniában, hanem az egész Birodalomban véget ért a rendezettség időszaka, megtorpant a gazdasági és kulturális fellendülés. Az ezt követő évtizedekben minden a hadseregnek volt kitéve, amely sorozatban kiáltotta ki az újabb és újabb császárokat. A helyzet abszurditását jellemzi, hogy 50 év alatt a 26 császárból csupán egy halt meg természetes halállal! Ezek az emberek – bár jó katonák voltak – alig, vagy egyáltalán nem értettek az államszervezéshez, így a keleti határokat fenyegető perzsák és a dunai limest örökösen támadó gótok és barbárok hatására a Birodalom minden korábbinál nagyobb mértékben meggyengült.
A III. század első felében számos limes-újításról van adatunk, a carpok, a vandálok és egyes germán törzsek mégis óriási pusztítást végeztek a Dunakanyarban, ahová Philippus idején, 247-ben még Britanniából is hívtak csapatokat. A század második fele még elkeserítőbb fordulatokat hozott Róma számára, ez volt Pannonia legsötétebb korszaka. 260-ban a roxolánok, 270-ben pedig a vandálok, quadok és szarmaták tették tönkre a limest és a provinciát, amelynek állapota kétségbeejtően romlott. A pénzhiány miatt bevezetett magas adók következtében a városok visszafejlődtek, elnéptelenedtek, megszűnt a kereskedelem, a lakosságot a létbizonytalanság és elszegényedés jellemezte. „Eltűnt a városok önkormányzata, helyébe a császári bürokrácia lépett.”
A kaotikus helyzetet Gallienus próbálta meg fölszámolni a későrómai mozgó hadsereg (comitatenses) felállításával. Aurelianus később védelmi szempontokból feladta Daciát, és öt éves uralma alatt megállította az Illyricum további hanyatlását.
Diocletianus trónra lépésekor az anarchia véget ért, Pannonia a mélyponton ült. A császár személyesen is többször járt a Dunánál, és Galeriusszal együtt sokat tett a provincia érdekében. Kiűzte a szarmatákat, átépítette a fontosabb ellenerődöket. 293-ban a Birodalmat a könnyebb kormányozhatóság érdekében 101 provinciára osztotta fel, és megteremtette a tetrarchiát. A gazdaság romlását pedig az árak szigorú megszabásával állította meg.
A IV. század elején a Constantinus-dinasztia ismét belső harcokkal kezdődött, ám 314-ben a hatalom megszilárdult, s Constantinus alatt megérett Diocletianus erőfeszítéseinek gyümölcse Pannoniában. A virágzást az erődrendszer hatalmas átalakítása és megerősítése tette teljessé, ami igazából Theodosius alatt fejeződött be. Ők ketten „nemcsak a pannoniai, hanem az egész birodalom határszakaszaihoz képest is kiemelten erősítették meg a dunakanyari limest”, amelyen az erődök és őrtornyok már egymástól is látható közelségben, 500 méterenként követték egymást. A Szentendrei-sziget szintén fontos része volt a védelemnek, amint azt az itt épült későrómai, 3-4 tagú hídfőállások és átkelőhelyek is bizonyítják. A limes-menti katonai táborok megerősödésével párhuzamosan a polgári települések a barbár betörések miatt lassan elsorvadtak, a lakosság pedig a belső területek felé menekült. A dunai hadi utat a mai Visegrádtól egészen Gizellamajorig csupa késő-császárkori burgus vigyázta.
A IV. század jelentős átalakulást eredményezett a vallás terén is, hiszen Constantinus idején véget értek a keresztényüldözések, sőt Theodosius a Birodalom hivatalos vallásává emelte az egyistenhitet. Pannoniában is hamar kialakultak a szervezett egyházközösségek, ami a misztériumvallások megszűnését és a pogány római istenek háttérbe szorulását vonta maga után. |
Az utolsó küzdelmek Pannoniáért (364-455)
A dél-pannoniai származású Valentinianus quadok és szarmaták elleni küzdelmeiről Ammianus Marcellinus, a történtek után nem sokkal megszületett Rerum Gestarum Libri c. nagy művében találhatunk pontos adatokat. Ugyanakkor a Dunakanyarban végzett kutatások is bizonyítják, hogy a császár komoly limes-erődítésbe kezdett. Ekkor alakult ki Brigetio és Aquincum között az a sűrű őrtorony-láncolat, amelynek tagja volt többek között az egészen újonnan épült leányfalui kiserőd is. Ám ez volt a vidék római lakosságának utolsó, viszonylag nyugodt korszaka.
A IV. század végén a limes védelmének feladata leginkább a hátországi mozgó lovasseregre hárult, de a közeledő katasztrófát éreztette az is, hogy "az V. század elején még fennálló limes-erődítményekben már olyan katonaság tartózkodott, amelyik inkább az újjászerveződött és kevert, a limes mentén megtelepedett népesség fegyveres csoportjainak", mintsem határvédő seregnek volt nevezhető.
377-ben "a hunok megjelenése állandósította a limes elleni támadásokat, aminek következtében a városok elnéptelenedtek, a lakosság elmenekült, a vezetés szétesett"... de ezután már nem állt helyre a rend, mint ahogy a provincia történetének korábbi válságos évei után. Megkezdődött az ötven évig tartó hun megszállás időszaka.
Bár a Sirmiumban megválasztott Theodosius még kísérletet tett a többi barbár nép betöréseinek megakadályozására, s ezért Aquincumból hadat vezetett ellenük, az emberhiány és a Birodalom belső válsága miatt jelentős eredményeket nem érhetett el. Így, annak ellenére, hogy erről a zavaros korról szinte semmi biztosat nem tudunk, eléggé valószínűnek tűnik a Római élet c. könyv azon állítása, miszerint 380-ban az utolsó sirmiumi császári rendelet kiadásával megszűnt Pannonia római uralma.
Theodosius 395-ben bekövetkezett halála után támadásba lendültek a keleti-gótok, s ez adta meg "az amúgy is már csak formailag fennálló tartományi határoknak" a kegyelemdöfést. 433-ban Pannonia Prima is Attila hun népéhez került, s ezzel a Duna határ-szerepe végleg megszűnt.
Éppen 20 évvel később összeomlott a hun birodalom, aminek híre újra lángra lobbantotta Róma alig-alig pislákoló reménysugarát. A 455-ös kísérlet a provincia visszaszerzésére azonban kudarcba fulladt, így hát nekik sem maradt más hátra ebből az öt évszázados uralomból, mint a könyvek lapjaira írt sorok. Bár azok sem sokáig...
Lám, a büszke és harcias római nemzet nagyjai hosszú évszázadokon át küzdöttek a Dunakanyar barbároktól hangos vidékén, hogy a Vergilius által megénekelt kötelességüket teljesítsék, s az ellenségek előtt ne érje őket szégyen. Mennyit tudna erről mesélni a hegységek közt áttörő nagy folyam, amelynek partjain oly sokszor csörgött a fegyver!
"Ma azonban csend és béke honol itt a Duna-parton, csónakok rajzanak a vízen, ünnepi kirándulók siklanak át a szigetre, ahol zene szól, és bizonyára késő kelta utódok kacagnak a napsütésben. Könnyű szél lebeg a víz felett, ringatja a csónakokat és a zene hangját: békés ünnepi kép, könnyen feledteti a legiók lándzsáit, a jazig és szír íjak süvöltését s az évezredek előtt annyiszor felharsant harci zajt a Duna-vonal fölött." |
AJÁNLOM AZ OLDALT
