Magyarország a századelőn

Közép-Európa peremén eldugottan húzódott meg, pedig nagy, 325 411 km² területű állam volt a századfordulós Magyarország. Különös színfolt Európa térképén; tűnékeny, a nyugati világ számára hol létező, hol nem is létező ország, melyet a nagyhatalmi struktúráknak megfelelően inkább "Ausztriaként" tartottak számon, s csak jobb körökben élt az emléke annak, hogy fél századdal korábban, 1848-49-ben az európai szabadságküzdelmek kiemelkedő, önálló bástyája volt.

Ausztria-Magyarország dualista berendezkedése túl bonyolult volt ahhoz, hogy távoli országok közembere megértse pontosan, mit is jelent a korlátozott szuverenitású önálló államiság, az osztrák-magyar közös parlament hiányát pótló "delegációk" rendszere, hogy a kiegyezést 1867-ben "örökre" hozták létre, de a gazdasági közösséget csak 10 esztendőre, hogy a közös hadügyminiszter a valóságos haderőt igazgatta, de a közös pénzügyminiszter nem irányította a birodalom pénzvilágát. S azt talán még nehezebb volt követni, hogy közös volt a pénz, a jegybank, s a közös vámterület, vámpolitika mellett mindkét ország külön gazdaságpolitikát is folytatott. [...]

Nemzetállam soknemzetiségű országban

Magyar látószögből egy optimista nemzet, emelkedő ország képe rajzolódik ki. Az évezredes állami múlt erőt adó emléke, az eltelt fél évszázad gazdasági és kulturális teljesítménye, a millennium körüli alkotások, a civilizáció fejlődése biztatóan hatott. [...]

Népszámlálási esztendő volt 1900. A Statisztikai Hivatal elnöke boldogan jelentette az Akadémiának, hogy a 20 milliós "magyar birodalmon" belül, a szűkebb Magyarországon 16,8 millióra nőtt a népesség, s hogy "hazánk népének abszolút többségét teszi ki a magyarság". Nagy eredmény volt ez a nagyon szerény, mindössze 51,4%-os többség. [...]

[…] A magyarság nemcsak messze a legnagyobb, hanem társadalmában, kultúrájában is a legfejlettebb etnikum volt a Kárpát-medencében; a polgári átalakulás folyamatában egyedül ő adhatta a régiből kinövő modern hivatali apparátus zömét és egyben arculatát. A magyarság centrális elhelyezkedése külön is kedvező volt a kapitalizálódás korában; elsőként kapcsolódott be a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe. A századelőn az ország területének "magyar fele" adja az ipari népesség 62%-át, a gyári munkásság 70%-át, itt halmozódik fel a banktőke 81%-a.

A hazai nem magyar népek többnyire külön agrárvilágokat alkottak, jellegzetes kisparaszti életet éltek. Nagybirtokos köztük szinte nem volt, viszont a stabil 5-20 holdas birtokkategória náluk kétszer olyan erős, mint a magyarság körében. A városok -- néhány kivétellel -- magyar jellegűek, román, pláne ruszin városi népesség alig volt. A városok voltak az asszimiláció kohói, a nemzetiségek nagy paraszti tömbjeit nem lehetett magyarosítani. Legfeljebb a községek neveit, mint 1898-ban.

Az 1867. évi kiegyezéssel az egész birodalom lett a hazai magyar szupremácia támasza, Ferenc József és a közös hadsereg tekintélye adott ennek nyomatékot. Az államapparátus természetszerűen egynyelvű, magyar volt, a költségvetés pénze (1868-ban 240 millió, 1901- ben már több mint 1 milliárd korona) az ország összérdekeit szolgálta, viszont a kultúrában szinte kizárólag, az oktatásban pedig túlnyomórészt a magyar nemzeti célokra áldoztak. [...] A közéletből a passzivitás jelszavával részben kivonultak a nemzetiségek vezetői, részben kiszorultak onnan. [...]

A "székesfőváros"

A tőkés fejlődés és az építkező nemzetállam közös terméke, a magyar kapitalizmus máig legnagyobb alkotása Budapest. Éppen a századfordulón válik világvárossá, amikor az Andrássy út után kiépül a Nagykörút, elkészül két újabb Duna-híd, a villamos mellől eltűnik a lóvasút, a belső részeken terjed a villanyvilágítás, ugrásszerűen javul a csatornázás és az ivóvízellátás, kialakul egy európai igényű kórházrendszer. A millenniumra elkészült középületeit hamarosan újak követik, színházak, kávéházak, szállodák, utóbb mozik fogadják és kápráztatják el az idelátogatót, s a felköltözőt.

Mert jön ide, mint korábban, pompázni és politizálni fényes arisztokrata, hivatalba elmerülni az állam kenyerére fanyalodó bukott földbirtokos, külföldi vállalkozó, vidéki zsidó származású üzletember, falusi építőmunkás, cselédlány, német, cseh iparos. [...]

"A magyar imperializmus"

A sikerekben gazdag magyar fejlődés, a hosszú európai béke elaltatta a hazai külpolitikai gondolkodást. Talán a rossz előérzetek leküzdését szolgálta az a nézet, hogy az elfáradó Ausztria után Magyarország lesz a térség nagyhatalma, főként a Balkán védnöke. A publicista Rákosi Jenő 20-30 milliós magyar államról, Mátyás birodalmának feltámasztásáról értekezett, s elég általános volt a vágy a tengeri hatalommá válásra, mely gondolat racionális részét a kormányzat Fiume kiépítésével, a tengerhajózás szubvencionálásával amúgy is támogatta. [...]

A politika hétköznapjai

Az elmúlt évszázadot a legtöbb kortárs "viharos, lázas mozgalmak egész láncolatának" érezte, ami "ideges túlérzékenységhez" vezetett, s most nyugalomra volna szükség. Ennek az igénynek felelt meg Széll Kálmán miniszterelnöksége.

Széll a "jog, törvény, igazság" jelszavával a nyugodt kormányzást hirdette. [...] De már gyülekeztek az új konfliktusok.

A vidék évek óta lázongott a centrum ellen. Az ún. agráriusok, a nagybirtokosság azon része, mely a kapitalista fejlődést elsősorban az agrárszféra javára, s az ipari és banktőke rovására akarta elkanyarítani, a "kisember védelmét" is zászlajára tűzte. A szocializmus kezdett behatolni a parasztság körébe, [...] épp ez idő tájt érkeznek el a nemzetiségek elitjei ahhoz a ponthoz, hogy újra a parlamenti aktivitás útjára kanyarodjanak. Az elmúlt évtizedek társadalmi-gazdasági fejlődése megerősítette őket is.

A legtöbb ígéretet ekkoriban a több irányból kifejlődő magyar polgárság hordozza, mely már elszakad korábbi erős nemesi kötődésétől, s kezdi teljesen külön tudatát kialakítani. Felerősödik a természettudományos tengelyű gondolkodás, politikai fegyverré változik a friss szociológia. A világfordító igényekkel fellépő, Párizst idealizáló Huszadik Század persze a politikába még nem tud beleszólni, de beharangozója annak a szellemi kulturális pezsgésnek, mely művelődési életünk újabb nagy korszaka, s amely elvezet a politikai élet frontvonalainak átrendezéséhez.

Egyben a rejtőzködő ország európai kitárulkozásához.