Magyarok és szomszéd nemzetek. 1848-49

A régi, történelmi Magyarországnak - Erdélyt is beleértve - 1848/49-ben, sajátos módon, két arca, kétféle szerepe volt. Egyrészt, természetesen, a magyar nemzeti mozgalomnak volt hazája, amely a soknemzetiségû Habsburg Birodalom kereteit feszegette. De ez a Magyarország, mint soknemzetiségû ország, maga is "birodalom” volt más, szomszéd nemzeti mozgalmak szemében. Még akkor is, ha egyébként, történeti múltját és földrajzi alkatát tekintve, a Habsburg Birodalomtól igen sokban különbözött. Mint Széchenyi mondta: kisebb szövedék volt a nagyobb szövedéken belül. Befogadó ország volt már a középkorban is, de az elmúlt századok pusztulása, majd betelepülései nyomán a magyarok a népességnek felét sem tették ki, bár még mindig a legnagyobb egyedi etnikumot alkották a sokféle más: horvát, szerb, román, szlovák, ruszin (ukrán), német és más etnikumok mellett. Ezek, kevés kivétellel, szintén a nemzeti fejlôdés útjára léptek és saját nemzeti követeléseket támasztottak a történeti Magyarországgal szemben, amelynek immár ôk kezdték feszegetni a kereteit. [...]

Ilyen mozgalmak ugyanis nemcsak Magyarország határain belül jelentkeztek, hanem támogatást kaptak - fôleg a szerb, részben román esetben - határon kívüli, rokon nemzeti mozgalmaktól és államalakulatoktól és azok képviselôitôl is.

A magyar nemzeti mozgalom

A nemzeti mozgalmak élesedô versenyében, a Habsburg Birodalmon belül, 1848-ban a magyaroknak sikerült a széles mezôny élére törnie. Ez jelentette akkor, Bécs számára, a legnagyobb belsô kihívást. S ez érte el a legjelentôsebb sikert, hiszen törvényekkel tudta eredményeit: új önállóságát, a polgári vívmányokat és Erdély unióját alátámasztani. Magyarország új rendje tehát törvényes alapra épült.

Elszakadni a magyar mozgalom sem kívánt a birodalomtól, talán néhány kisebb, radikális csoport kivételével. Van kutatónk, aki ezt a perszonálunió felé tekintô, kettôs (dualisztikus) államszervezeti megoldást a föderalizmus egyik, sajátos változatának tartja. A "nagymagyar” koncepciót a magyarközpontú birodalomról pedig az ausztroszlávizmus magyar megfelelôjének. [...]

Véleményük szerint az ország társadalmán belül, az adott viszonyok között, hagyományos pozíciónk elég erôs volt ahhoz, hogy megvalósítsák, törvényesítsék céljukat: a francia mintájú polgári nemzetállamot. Tudjuk azonban, hogy a francia mintát csodaszerként, az adott viszonyok között, itt nem ismételhette meg, nem válthatta be, és ez drámai összeütközések veszélyét idézte fel. [...]

Talán még lényegesebb különbség volt, hogy míg Franciaországban - mondjuk - a bretonok mögött az Atlanti-óceán terült el, addig Magyarország délvidéki szerbjei mögött, a határon túl, bár a Török Birodalom keretében, egy külön szerb fejedelemség, az erdélyi románok mögött pedig, török függésben, illetve orosz protektorátus alatt, két román fejedelemség képviselte nemzetük céljait. S némi igyekezettel a szlovákokat is lehetett a csehek felé szorítani. Végül, de nem utolsósorban a magyar mozgalom független állammal nem rendelkezett, hanem maga is küzdelmet folytatott nemzeti önállóságáért a bécsi kormányzattal, amely szívesen folyamodott ahhoz a taktikához, hogy az erôsebb mozgalommal szemben bizonyos fokig a gyengébbek ellenkezését támogassa, és saját érdekében hasznosítsa. [...]

A hazai nemzeti mozgalmak aktivizálódása

A forradalmak - különösen a magyar forradalom - hírére más hazai nemzeti mozgalmak is aktivizálódtak. E nemzeti mozgalmak ugyanis a polgári, egyéni jogokon túlmenôen igényt tartottak nemzetük kollektív elismertetésére, külön politikai jogainak biztosítására, sôt bizonyos külön területekre is, amelyeken saját nemzeti életüket és uralmukat berendezhetik, és amelyeket határon túli nemzetrészeikkel, ha ilyenek vannak, a jövôben lehetôleg egyesíthetnek. A magyar kormány - és politikai közvélemény - viszont e követeléseknek nem volt hajlandó eleget tenni. Nemcsak és nem elsôsorban azért, mert a nemzetiségek által igényelt területeken nemcsak ôk éltek, hanem mások, így magyarok is, elég sokan, hanem fôleg azért, mert célja éppen az ország területi egységének és önállóságának kivívása és biztosítása, nem pedig feladása, illetve felszámolása volt. [...]

A szomszéd nemzeti mozgalmak viszont, miután - Horvátországot kivéve - nemzeti elismerést és külön politikai meg területi jogokat nem kaptak, sôt a feudális idôkbôl származó és különjogokat biztosító privilégiumaikat, ahol ilyenek voltak (mint a szerbek és az erdélyi szászok esetében), láthatólag elvesztették - hiszen ilyenek a polgári államhoz nem illettek - mindinkább elfordultak az új magyar kormánytól és az udvarnál, a birodalom vezetésénél kerestek támogatást, amit - az ismert taktikai okokból - meg is kaptak a magyarok ellen. Ezután jöttek a drámai fegyveres összeütközések. Innen azután az a sommás megállapítás vagy ítélet, hogy míg a magyarok a forradalom ügyét, addig a szomszéd hazai nemzetek mindenestôl az ellenforradalomét képviselték, vagy éppen eleve "reakciós” jellegûek voltak. A valóságban - ismételjük - egymással párhuzamos, versengô nemzeti mozgalmakról volt szó, amelyek közül egyiknek szerepét sem lehet, egy adott politikai irányvétel miatt, mindenestôl egyszerûen negatívnak minôsíteni.

Terület és nemzet ellentmondásai

Az összeütközés veszélyét alapvetôen az az ellentmondás tette elkerülhetetlenné, amely Európa e régiójának sajátos, bonyolult etnikai és politikai adottságai, meg a modern nacionalizmus itt is érvényesülô követelményei közt feszült. Ez utóbbiak szerint ugyanis a nemzetállam polgárainak - elvben - mind egyazon nemzethez kellett tartozniuk. Ha a határokon belül esetleg más nyelvû, külön identitású etnikai csoportok éltek, azok nem alkothattak különjogokkal, saját területtel bíró, elismert nemzetet. Ugyanakkor viszont az azonos nyelvet beszélôk, azonos identitással bírók, mint nemzetek, ha több más állam határain belül éltek, a helyesnek és legitimnek tartott politikai formát akkor érhették el, ha egyazon nemzetállamban egyesülnek. A terület és a nemzet fogalmát ily szorosan összekapcsoló elvi követelményrendszer társadalmi valóságnak nem volt képes hiánytalanul megfelelni, különösen nem ott, ahol egyazon területen, vagy éppen településen több etnikum él együtt, hagyományosan. [...]

A magyarok és közvetlen szomszédaik viszonyának alakulása, az, hogy hol, mikor, mi idézte elô, ha súlyos konfliktusra került a sor, illetve hogy hol, mikor, milyen próbálkozások történtek a feszültség csökkentése, a kölcsönös engesztelôdés, vagy éppen megbékélés érdekében, e változatok alakulása mindegyik féltôl, sôt olykor egyéni állásfoglalásoktól is függhetett. A magyarokkal való szembefordulást ugyanis utóbb, fôleg az 1849. márciusi olmützi manifesztum - és részben a tavaszi magyar sikerek - nyomán követte a kiábrándulás, a bécsi politikához fûzött hiú reményekbôl, illetve, a másik oldalon, bizonyos köröknél, a magyarok részérôl is a próbálkozás arra, hogy a szomszéd nemzetekkel valami módon mégiscsak egyezségre jussanak. Ez fontos lehetett a jövô szempontjából is. Ami ugyanis e drámai hónapokban végbement, maradandó hatással volt, mindegyik oldalon, az érdekelt nemzetek további viszonyára, hosszú fejlôdési folyamatára.