Csehek és magyarok

A "civilizált világ" szélén újonnan formálódó cseh, lengyel és magyar államok elkeseredett küzdelmet folytattak azért, hogy kihasítsák abból a saját részüket, hogy beilleszkedjenek, anélkül azonban, hogy felolvadnának abban. Mind a keleti bizánci, mind a nyugati frank birodalom ugyanis csak a leigázás révén történő beolvasztást ismerte, a kiutat az "újonnan jött" népek számára a megkeresztelkedés és a saját egyház megszervezése jelentette. Erre törekedtek a magyar, a később lengyelnek nevezett, valamint a cseh nemzetségek fejedelmei a 10. század folyamán.
A "gens Bohemannorum" a 9. század folyamán sikeresen állt ellen a frank birodalom beolvasztási törekvéseinek. Igaz, ebben 871 után Szvatopluk morva birodalma is segítette a csehek nemzetségeit, mígnem 882-ben maga Szvatopluk vonta uralma alá a cseh területeket. A morva fejedelem a cseh nemzetségfők közül a Psemysl Borivojt választotta ki képviselőjének és megkereszteltette. [...] Borivoj ezzel jelentéktelen fejedelemből autokrata uralkodó lett, a többi cseh fejedelem fölé emelkedett, és fia és annak utódai szervezték meg a Psemysl birodalmat morva mintára. Ekkoriban alapították Prágát, már azzal a nem titkolt céllal, hogy egy egységes cseh terület központja legyen.
Szvatopluk 894-ben bekövetkezett halála után a csehek voltak az elsők, akik elszakadtak a morva birodalomtól. [...] I. Boleszláv (fejedelem 935-967/972) megsemmisítette az uralmára állandó fenyegetést jelentő régi fejedelmeket, szétrombolta váraikat, hogy a romok mellett saját várait építse fel.
A csehek és magyarok ekkor, I. Boleszláv idején lettek szomszédok először. A krónikák egymásnak ellentmondóak a cseh-magyar viszonyt illetően, de semmilyen lelet nem támasztja alá az ellenségeskedés meglétét. Boleszláv elfoglalta Sziléziát, ellenőrzése alatt tartotta a balti kereskedelmet, az ebből származó jövedelemből ütőképes hadsereget szervezett, amelyet aztán az állandó háborúk hadi sarcaiból tartott fenn. A magyarokkal azonban kerülte az összeütközést, meg sem próbálta elfoglalni Morvaország déli részét, amely akkoriban valószínűleg senkiföldje, de legalábbis érzékeny határzóna volt. A magyarok soha nem foglalták el a mai Morvaországot (az ottani helységnevek szláv eredetűek), de valószínűleg érdekszférájuknak tekintették, és ezt Boleszláv tiszteletben tartotta. Feltehető, hogy a cseh és a magyar elitréteg békés kapcsolatokat ápolt, beleértve a házasságokat is.
Boleszláv birodalmát "prágai" - és még nem cseh - birodalomnak tarthatjuk. Óriási terület volt ez, melynek részei csak lazán kapcsolódtak a centrumhoz. Boleszláv is - csakúgy, mint a későbbi lengyel területeken ugyanebben az időben I. (Piast) Mieszko, vagy a magyar fejedelmek - azon fáradozott, hogy ezeket a területeket egy szilárd keretbe foglalja. [...]
I. Boleszláv birodalma azonban felbomlott, amikor 989-ben a lengyel Mieszko felmondta a csehekkel addig ápolt barátságot, és meghódította Sziléziát és Krakkó környékét, és a csehektől elhódított területekre érsekséget kért és kapott, feltehetően Adalbert segítségével, "Gniezno város és tartozékai"-t felajánlva Szent Péternek. A magyarokkal is jó kapcsolatban állt Adalbert, gyakorlatilag az ô közeli munkatársai segítették létrehozni a magyar egyházat. Adalbert terve egy nagyszabású, az egész közép-európai térségre kiterjedő új egyházi-politikai rend kialakítása volt, amelyben Csehország nem szerepelt önálló tényezőként.
A csehek így lettek az 1000. év nagy vesztesei: a magyarok és a lengyelek megkapták királyságukat és érsekségeiket, ôk viszont üres kézzel álltak. A Psemyslek, az Árpádok és a Piastok hatalmi képződményeiből államok, majd politikai nemzetek jöttek létre, s kialakult Európa közepének rendje